2.fejezet-Kedves Arie!

hi guys xx

íme itt lenne a 2. fejezet is c:

köszönöm a visszajelzéseket és a 8. feliratkozót.

remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket xoxo

A fejem sajgott, s az emlékeim nagy része kiesett. A sisakom darabokra tört képe belevésődött az emlékezetembe, és Harry kétségbeesett kiabálása. Szemeimet próbáltam kinyitni, de nem sikerült. Mintha hozzáragasztották volna az arcomhoz. Kezemet próbáltam felemelni, de ismét semmi nem történt. Ujjaimat sem tudtam az irányításom alá bírni. Kétségbeesettem próbáltam megmozdulni, valami életjelet adni, de csalódnom kellett.

-Kicsim..kérlek nyisd ki a szemedet.-hallottam egy ismerős női hangot. Ha jól vettem észre, épp a könnyeivel küszködve beszélt hozzám.-A doktor úr azt mondta, lehetséges, hogy hallasz most. Ha igen, kérlek, adj valami jelet. Köhögj, vagy mozdítsd meg bármilyen testrészedet.

Próbáltam követni az utasítását, de semmi nem történt. Belül egyre csak idegesebb lettem, és szívem szerint ordítottam volna egyet a semmibe. Ekkor eszembe jutott Harry…

-H-H…Harry?-suttogtam alig hallhatóan úgy, hogy a számat nem mozdítottam meg.

-Harry?-nevetett fel a nő örömében.-Kicsim! Te beszéltél!-szorította meg a kezemet.

Bizonyítani akartam, hogy nem csak beszélni vagyok képes, hanem másféle módon is tudok kommunikálni a külvilággal.

Próbáltam elsősorban visszaemlékezni a történtekre, de csak még jobban belefájdult a fejem. Ahogy Harry-re gondoltam, és arra, hogy csalódást okoztam neki, hiszen nem tudtam részt venni a versenyen, lefolyt egy könnycsepp az arcomon. A nő kezével letörölte a sós folyadékot.

-Hol van Harry?!-ismét suttogva, alig érthetően motyogtam a szavakat.

Egyre dühösebb lettem a nőre, amiért nem árulja el nekem.

-Arie, ne foglalkozz vele. Pihenned kell.-hallottam, hogy mosolyogva beszélt.

A könnycseppek már záporoztak a szememből a nő idétlenkedése miatt. Hirtelen ajtónyitódást hallottam és lépteket felém.

-Doktor úr! A lányom beszélt!-ujjongott az ismerős hang, ami mint kiderült, az anyám tulajdona.

-Ez elképesztő. Úgy tűnik, hogy nem kell lekapcsolnunk a lélegeztető gépről holnap. Viszont az állapota rohamosan csökkenhet, ezért szeretném, ha most hagyná egy kicsit pihenni.

Az anyám elköszönt, majd ajtócsukódást hallottam. Várjunk, nekem meghalt az anyám… A nő semmiképpen nem lehetett velem rokoni kapcsolatba,hiszen szó szerint egyetlen egyen nem élnek már rajtam kívül a családból. A léptek egyre közelebbről jöttek.

-Szép jó reggelt kedves páciens. A nevem Mr. Gilwert, a kezelőorvosod vagyok. Arie, ha hallod, amit mondok neked, jelezz valahogyan kérlek.-mondta a férfi.

Mutatóujjamat próbáltam mozdítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy pár centit az ég felé emeltem, majd vissza. A doktor felnevetett.

-Az állapotod nagyon sokat javult, az elmúlt két évhez képest.

Kettő évhez képest?

Ha a doktor úr nem szórakozik, és nem hallottam félre, akkor éppen most derült ki, hogy két éve itt fekszem mozdulatlanul ebben az ágyban. A hallottak lesokkoltak engem, s lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Rengeteg terhet okoztam ezzel a szeretteimnek… vagyis Harry-nek. Viszont most már összeállt a kép: a nő azért nem mondott semmit róla, mert elhagyott engem. Beleunt a várakozásba és új életet kezdett, amit teljes mértékben megértek.

Meg kellett tudnom a biztos választ: a szerelmem mellettem áll-e még.

Erőszakosan próbáltam kinyitni a szememet, majd csodák csodájára, kipattant.

Az erős fényt bántott még, ezért vissza-vissza csukogattam. Az orvos hitetlenkedve bámult rám, majd kikiabált valamit az ajtón, mire orvosok serege özönlött be az apró szobába. Alaposan végigmértem a helyet és azt kell, hogy mondjam, otthonos. Nem olyan volt, mint általában a kórházak, inkább, mint valami vendéglő. Rögtön letámadtak páran: ki a pulzusomat mérte, ki a szemembe világított egy kis lámpával.

 *Négy héttel később*

Eljött a hazaindulásom ideje: a bőröndömbe szórtam a kevéske holmimat, ami ott volt velem.

Harry-ről még mindig semmi hírt nem kaptam, ami miatt belülről kissé összetörtem. Először elvesztettem a családomat, most pedig a szerelmemet is. Nem érdemes élnem… bár csak szétloccsant volna a fejem, mint a sisakom.

-Indulhatunk?-lépett be az ismerős idegen, vagyis a nő, aki az anyámnak adta ki magát.

-Nem megyek magával.-jelentettem ki egyszerűen.

-Az egyetlen élő rokonod vagyok, velem kell jönnöd.-tette keresztbe a kezét.

Hitetlenkedve felnevettem, mire szemöldöke az égbe szökött.

-Sajnálom, de elmúltam 18 éves. Nagykorú vagyok, ami azt jelenti tudtommal, hogy oda megyek, amerre akarok.-vigyorogtam rá diadalittasan.-Ráadásul nincs élő rokonom.

-Hallgass rám, kérlek. El kell jönnöd velem. Van valami, amit oda kell adnom neked.

Megforgattam a szememet, majd még mindig egyhelyben álltam. Eszem ágában sem volt elmozdulni onnan.

-Harry szánt neked valamit..-fejezte be a mondatát, mire lefagyott a mosoly az arcomról.

Komoran néztem rá, majd megragadtam bőröndömet és elálltam. Rám vigyorgott, majd kisétáltunk a kórházból. Az autójával egyenesen a házához vettük utunkat.

Ez kész röhej. A nevét sem tudom, de amint meg hallom, hogy Harry, elgyengülök és beszállok egy vadidegen nő autójába. Jobban belegondolva eléggé rossz ötlet volt így cselekedni.

De valamiért ismerős ez a nő. Mintha nem most találkoznánk először…

Beinvitált a házba, majd pedig leültetett az egyik fotelbe. Némán a kezembe nyomott egy borítékot, amit remegő kézzel át is vettem. Óvatosan kibontottam, majd mikor megláttam a kacifántos aláírást rajta, a szívem is megállt talán egy pillanatra. Gondosan kihajtogattam a levelet, majd olvasni kezdtem. Szemembe pillanatok alatt könnyek gyűltek…

-Tudod, Harry anyukája vagyok. A lelkemre kötötte, hogy ha magadhoz térsz, vigyázzak rád.-folyt le egy könnycsepp az arcán.

„Kedves Arie! 

Ha ezt a levelet olvasod, akkor csodák csodájára magadhoz tértél. Sajnálom, hogy nem vagyok ott melletted, de valamit tudnod kell...